Szóval az úgy kezdődött, hogy kb.születésem óta rettegtem a kutyáktól. 200méteres körzetemben felfedeztem őket, akkor is, ha még senki sem látta. Én tudtam és vagy Anyám, vagy inkább a két méteres Apám nyakába másztam, vagy akár egy fára, ha "A VESZÉLY" fennállt. A szüleim mindent megpróbáltak, hogy leküzdjem a félelmemet, de én annál inkább rettegtem.
Kamaszkoromban enyhült, de frankón átcsapott a félelmem tüsszögésbe. (Pszichoszomatizáltam, igen.)
Aztán, amikor felvittek az egyetemre a szüleim és az Apám vitt vissza a kollégiumba, álltam a villamos végében, s úgy gondoltam, hogy ez talán az utolsó utam gyerekként, innentől magamat kell megvédenem, még akkor is, ha jön "A VESZÉLY", azaz egy kutya. Akkor valami megfordult bennem. Fel tudom idézni azt a belső érzést, amit ez a gondolat váltott ki.
Teltek-múltak az évek, az ország túlsó végére készültem férjhez menni. Az esküvőnk előtt az idősebb nővérem megkérdezte, hogy mit szólnánk egy labradorhoz, ha megajándékozna bennünket vele, s hozzá tette, hogy olyan messzire költözök, ahol ő nem tud vigyázni rám, de majd a kutya megteszi helyette. A soknál sokkal többet jelentett ez nekem. Azzal, hogy férjhez mentem, nem csak öröm és boldogság, hanem hatalmas gyászfolyamat is járt az életemben. Távol voltak a szeretteim, a barátaim, a biztonságot nyújtó családi fészkem, a szülővárosom, az ismerősök és az a szabad élet, amiben különbözik egy városi diáklány egy falusi "Tisztelendőné asszonykától" -mert ez lettem az "igen" és "Az eskünk" után. Nagyon nehéz volt. Ott volt a Szerelmem és A KUTYÁm, aki a testvérem és a családon nyújtotta biztonságérzetet, családi meleget, támaszt szimbolizálta nekem. Ő volt Barny kutya. Eszembe sem jutott félni tőle. "Próbagyerekünk" volt, s miután túlélt egy évet mellettünk és velünk, előbb tudta, hogy várandós vagyok, mint én magam. Ő mindent tudott, belém látott. Segített a fiunk mellett, jelzett, ha mi valamit nem észleltünk, vagy pl. támasza volt, mikor járni tanult. Sorolhatnám órákig.
Aztán megöregedett, 14éves elmúlt, amikor váratlanul rosszul lett és meghalt. Több, mint két éve... Iszonyúan megviselt. Már-már szégyelltem, hogy mennyire, bele is betegedtem. Az Apádról felnőtt korodra leválsz valamennyire, az valahol "könnyebb" gyász. A kutyádról viszont nem válsz le, s mély csapásként, valami olyasmiként ér a gyászfolyamat, mintha gyermekedet vesztetted volna el. (Isten őrizz ettől!)
Mentálhigiénés képzésre járva mondta valaki, hogy érdemes lenne egy új kutyát vennem, mert ezt az űrt ezt a sebet, az enyhíti. Nem nagyon hittem. Inkább talán azt gondoltam, hogy én még egyszer ezt a fájdalmat nem akarom átélni.
Aztán
keresgéltünk... Meg még keresgéltünk és még. És már feladtam, mert annyiszor kellett csalódnunk. Az utóbbi időben rengetegszer.
Aztán egyik este szólt a férjem, hogy talált egy hirdetést, miszerint "Beagle kutya gazdit keres." Felvette a gazdikkal a kapcsolatot. Én szinte ellenkeztem. Aztán pár nappal később, úton voltunk, amikor jött az intuíció, hogy "MOST NÉZZÜK MEG! MOST!!!"
Zsolti azonnal, éles kanyarral arra vette az irányt, átadta a telefonját, hogy megkérdezzem, egyáltalán fogadnak-e, megvan-e még A KUTYA. Minden klappolt. Totál reménytelenül utaztam, s mondtam a férjemnek egy igen kacifántos jelt, hogy onnan tudjuk, hogy a miénk... Megérkeztünk, végtelenül kedves gazdik fogadtak nyitott szívvel és lélekkel, majd megjelent a két beagle, s Ő ADTA AZ ELŐRE KÉRT JELEKET. Ha nem velem történik, nem hiszem el. Még így is csak úgy ment, hogy Zsolti rámutatott, hogy "tessék, itt a jeled!"
Ez múlt hét közepén volt.
Dolgoztam már örökbefogadó szülőkkel és gyermekeikkel. Ők mesélték, hogy amikor már elengedték, hogy kapnak gyermeket, akkor csörrent meg a telefon és kapkodtak össze minden szükségeset egy nap alatt. Hát, kb. mi is... Rutinos varróként egy méterszer méteres polár huzatot cipzárral nem voltam képes összebarkácsolni. Dühömben belepréseltem mégis a fekhelynek szánt párnát és levágtam a nappaliban a kályha elé. Még az utolsó pillanatban rohangáltunk üzletről üzletre samponért, takaróért, mindenért és bármiért. Mert jön. Mert érkezik. Tisztára, mint a fészekrakó ösztön jelent meg bennünk, mint 15-16éve, a fiunk érkezésekor.
Most meg azon vacogtam, hogy az örökbeadó család, pláne a gyerekeik, fogják azt a fájdalmat átélni, amit én Barny elvesztésekor. Nincs az a csokihalom, vagy "boldogság bizbasz", amivel pótolni tudnám őket, gondoltam magamban. De nincs az a pénz sem, amivel megfizethetném.
Most, amikor már hivatalosan is a nevünkön van (Kutya tulajdonjog változtatás bejelentés megtörtént, nem úgy van az...) és hatodik napja velünk él, látom, hogy milyen nagy űrt tölt ki a jelenléte.
Kamaszunkat kiviszi az udvarra, sétáltatják egymást. Én magam, amikor egy-egy sporttevékenységet elkezdve megérzem, hogy minden fáj, s feladom, akkor Bixi hív, hogy gyere, mert ... betojok. Fotelharcos üzemmódomat felfüggesztettem. A férjem, aki a szolgálata révén szuperleterhelt, hazaérkezve sétál vele egyet, vagy csak megsimogatja és máris stresszmentesebb.
Fogadjatok örökbe egy kutyát!
Szeretet, békesség.
