Az út.

Ez a filmrészlet és maga a film egy éve sokszor eszembe jut. Érik bennem.

Akkor még képzésben voltam, de már terápiát is vezettem. A magam "batyuját" éreztem, letettem és már láttam/érzékeltem másokét is, amit Isten adta, tanult módon kezelhettem is.
Érdekes, hogy életutunk javát megtesszük hatalmas "pakkunkkal" a hátunkon, erőfeszítéseket teszünk az előrébb, a feljebb jutásra és eszünkbe sem jut letenni azt.
Na de mi van abban a "batyuban"?
Javaink és terheink.

Azon javak, amiket érdemünknek tartunk és azon terheink amelyektől nem tudunk szabadulni. Mintha fogva tartanának, nem rajtunk függnek, hanem mi függünk tőlük. Terheink? Javaink? Mutogathatunk rájuk, hogy mi miattuk nem jutunk, vagy csak nehezen érünk el a célunkig. Miattuk van úgy minden, ahogyan van. Van kit/mit okolni. Vagy éppen abban reménykedünk, hogy általuk jutunk előrébb, holott csak gátolnak minket.
Elveszik a személyiségünk nélkülük...

Biztosan elveszik?

Saját tapasztalatomból tudom, hogy amikor elveszik/elvétetik/odaadom minden, ami így vagy úgy fontos volt, akkor jön az a valaki, akit Isten teremtett bennem. Az a személyiség, akivé válnunk kell. Telis-tele tálentumokkal.

Félsz elveszíteni a javaidat? Természetes.
Mi lenne Veled a terheid nélkül? Könnyebb lenne? Biztosan?
Mi lenne, ha észrevennéd, hogy Te cipeled, Te viseled...

Mi lenne, ha elfogadnád, hogy nem az életed vétetett el, hanem éppen csak azt kaptad meg...

Nem könnyű... de sokkal könnyebb...elengedni hálával, hálaadással... minden, amit elengedsz, a tiéd marad; benned van, mert a személyiséged része... csak már nem úgy...

(Képek forrása: net.
A film címe: A misszió)